– Minek tudható be a kezdeti ijedtség?

– Nem tudom a választ, egyelőre érthetetlen számomra, miért kapkodtak játékosaim. A találkozó előtti beszélgetéseken többször kiemeltem, nincs mitől tartaniuk, hiszen néhány nappal ezelőtt, a Magyar Kupa negyeddöntőjében emberhátrányban is jobbnak bizonyultak az Újpestnél. Habár néhány helyzetet sikerült kialakítanunk, az első negyvenöt percben nem azt játszotta a csapatom, amit ténylegesen tud, amit megbeszéltünk. Kevés volt a vállalkozókedv, szinte minden visszafelé sült el.

– A fordulás után úgy tűnt, idő kérdése, hogy megfordítsák az állást. De csupán egyenlítésre futotta az erejükből.

– A szünetben rendeztük a sorokat, azután már valóban futballoztunk. Sokáig az történt a pályán, amit mi akartunk. Minden csapatrészben hatékonyabbak lettünk, illetve végre használtuk az oldalvonal melletti üres területeket is, ziccereket dolgoztunk ki.

– Kardinális kérdés: visszatérő probléma a helyzetkihasználás.

– Sajnos ez ezúttal is döntőnek bizonyult. Akárcsak egy hete a Győr ellen. Bár érzésem szerint a döntetlen ezúttal reálisabb eredmény lett volna. Csakhogy az utolsó percben hatalmas védekezési hiba után gólt kaptunk. Ilyen luxust csak akkor engedhettünk volna meg magunknak, ha már két góllal vezetünk. Így azonban vereséget szenvedtünk.

– Hat pont a hátrányuk az éllovas Újpesttel szemben, ami a fővárosiak jobb győzelmi mutatója miatt két mérkőzésen nem ledolgozható.

– A találkozó előtt is hangsúlyoztam, hogy az aranyérem sorsa nem most dől, illetve dőlt el. Mindamellett nehezebb helyzetben vagyunk, mint a forduló előtt. Semmi sincs veszve, de nem tehetünk mást: a hátralévő tíz bajnoki találkozón kell utolérnünk az Újpestet. Hiszem, hogy sikerül.